Elég későn nyerhettem mélyebb betekintést Cseh Tamás világába. Kettőezertíz nyara, Homoródfürdő, Fábián Zoltán Olvasótábor. Ha nincs a Bakonybél, talán itt is lehetett volna az indián. Volt is, nekünk is volt egy kevés, így utólag sajnálom, hogy nem égtem vele teljesen.
Szóval ott volt, egy évvel azután, hogy eltávozott Tamás: volt egy emlékest, meg dalok a tábortűznél szinte minden este. Akkor ismertem meg ezt a csoda-embert az ő sajátos egyszerűségével. Nem tudtam sok mindent róla, csak a dalok voltak, abból sem ismertem sokat, ahogy most se, de azt a néhányat lehetett szeretni. Egészen más viszonyom volt vele, mint anno, mondjuk, az AC/DC-vel (mindenki volt rocker, nemde?): nem tudtam az összes dalszöveget, nem tudtam az albumok megjelenésének időpontját, a koncerteken résztvevők létszámát, sokszor még a helyszíneket sem. Nemrég egy könyv akadt a kezembe, afféle interjú-sorozat: "Cseh Tamás - Bérczes László beszélgetőkönyve". Talán még azt is hittem, hogy a silány "szakismeretemen" fog javítani. Naná, sejthetitek, hogy ezután sem váltam Cseh Tamás-adattárrá. Talán az emberhez picit közelebb kerültem. Ha igen, hát megérte.
Cseh Tamást nagyon könnyű volt számomra idealizálni - a dalaiból tisztaság és őszinteség árad, éber zenét játszik. Az őszinteség meg a tisztaság dominál a könyvben is: először megrökönyödtem, olvasván, hogy naphosszat képes eltölteni a számítógép előtt puffogtatva, hogy akkor is pöfékel, amikor tudja, hogy rákos. A civilizált élet nagy szabálykönye ezeket úgy hiszem elítéli. Legyünk produktívak, fókuszáltan használjuk ki az időnket, éljünk egészségesen: rendszeres testmozgás, kiegyensúlyozott étrend, meg ki tudja még mi a csuda.
Egy híres énekes magabiztosan áll ki a színpadra. Tudja mit és hogyan akar, minden csinos lányra lekacsint és koncert után csak válogat, hogy épp melyik is kell. Egy énekes, akit gitár nélkül el sem tudunk képzelni, ő biztosan kioktatja az egész zenekart, mert ő a király. Egy énekes, aki másodállásban Kossuth- meg még néhány egyéb-díjas művész biztosan megmondja a tutit a kortárs költészetről. Otthon van a klasszikus irodalom és képzőművészet világában. Tudja, hogy milyen ételhez milyen bor dukál - de soha nem vedel. "Nem", háromszor (sőt, többször).
Nem érdemes ezt a könyvet mint irodalmi alkotást bírálni. Arról pedig, hogy a beszélgetések őszintesége mennyi emberséget hordoz talán két bekezdést írni is szentségtörés. A dalokról, az izgalmakról, a "micsoda utakról" olvasni élmény, valódi "micsoda útra" visz a könyv is. Olyan útra, ahol a kalaúz annyira ember tud lenni, hogy elnézed, ha megremeg a keze, mielőtt kilyukasztja a jegyed. Itt van egy kalaúz, aki egyben útitárs is: utaznál esküvőre vagy temetésre; mindegy, hogy "biznisz or plezsör", ez az útitárs mosolyra fakaszt.
Két hónapja nyolcszáz kilóméterre költöztem szülővárosomtól: Budapesten van szerencsém űzni a deákmesterséget. Nem hiszem, hogy évente egy-két alkalomnál többször lenne lehetőségem a közeljövőben hazalátogatni, a nyári szünetektől eltekintve. "Hogy itt mi lesz, ki tudja ezt?", de azt tudom, hogy ahányszor hallom a Budapest c. dalt mindig elképzelem, ahogyan városom főteréről sétálok le régi iskolám felé, összefutok egy régi tanárommal - ő már ősz, én meg őszülök - és megkérdezem tőle: "Felismer tanár úr, vagy tán elfelejtett már?"
Frissítés másnapról
Az eredeti terv szerint nem kéne itt toldozott-foldozott írásokat publikáljak, de a fenti Beck Zoli-féle dalinterpretációhoz desszert gyanánt muszáj a következőt is ajánlanom. Igazi kortárs eklektik-csemege hangulata van, nekem tetszik.
